|
2009-08-28 05:50:55, péntek
|
| |
| |
|
|
| |
Nagyon korán ébredtem, már egy napja az este elmondandó szövegen dolgoztam. Fejben. De nem ismerem a közönséget, s a helyszín is idegen, így le kellett írni a beszédet. Reggel négykor ébredtem, most lassan hat óra. Készen vagyok. Íme:
Látni kell, ha belefájdul a szem is
,,Üres kondér körül ülünk. Ez jellemzi ezt a posztmodern világot." - mondta tegnapelőtt délután Jelenits atya egy a Bakonyban tartott lelkigyakorlaton, s ez a mondat motoszkál bennem azóta is. A posztmodern számomra kiürült, kiüresített kultúrát jelent, valami lekozmáltat. S festészetben a szobrászatban is ellepte egy időre a felszínt, átlényegített anyag helyett tárgyakat kaptunk, objektumokat.
Pótlékot.
Lebó Ferenc és Varga György nem pótlékokon tart bennünket. Tárgyaik, festmények, köztéri alkotásaik megszólítanak, elgondolkodtatnak.
Töprengtem egy darabig, hogy mi a közös bennük azon kívül, hogy Varga is alkotott kisplasztikákat, bár manapság készületet nem láttam nála. Aztán megtaláltam: a szeretet. Szeretik, amit készítenek, nehezen válnak meg tőlük.
Elkoptatott mondat: látni tanítanak bennünket, s vezetnek egy emberibb világba, ahonnét már nincsen visszaút, s hozzánk tartoznak dolgaik.
Varga Mosonmagyaróvárról költözött ki a Szigetköz egyik településére, Lebó is két otthont tudhat magának, a felvidéki Udvardot, ahonnét szüleit, nagyszüleit kitelepítették a Szarvas melletti Csabacsűdre. És Győrt, a fogadott várost, ahova felesége révén került. Én még egy harmadikat is mellé tennék, Mosonmagyaróvárt. Itt két köztéri szobra is áll, Szent Istváné és Szent Lászlóé, s érmek, táblák jelzik, hogy e város együtt gondolkodik vele múltjáról.
Lebó Ferencet a történelem foglalkoztatja. Egy megjelenés előtt álló interjúban így vallott nekem a minap: ,,Engem elsősorban a magyar középkor izgat. Ennek a kornak olyasféle szellemi kisugárzása van, amit én valahol a magaménak érzek. Azt szeretném, hogy ezek a dolgok az embereket arra intsék, hogy ezek után olvassanak, nézzenek a dolgok után. Akinek nincs múltja, nincs története, azt be lehet csapni. Annak nincs jövője sem. Akinek nincsenek gyökerei, az nem tud növekedni. Kell egyfajta életerőnek lenni minden nemzedékben. Én a dolgaimban jelképeket keresek, az udvardi emlékmű is jelképteremtés volt. A jelképek átszövik az emberek mindennapjait, s amikor meglátnak egy-egy szimbólumot, akkor tudják, hogy mit jelent. Akár az őskeresztények a hal szimbólumát. Ez is megjelenik az én munkáimban is. Akár az a fajta három nyúl, aminek csak három füle van, s az a Szentháromságot formázza. A szimbólumok keresése, ismét emlékezetbe idézése az egyik feladatom. Figyelmeztetni arra is, hogy melyek e nemzetnek a jelképei. Az a zászló például, amiért életüket adták, s amelyiken megjelennek az Aradon kivégzettek nevei."
Kétségtelen, legnagyobb hatású a kitelepítettek emlékműve Udvardon. A három méter magas tenyér középpontjában ott a ,,napszem", Isten szeme. A feltartott kéz szigorú parancsa: eddig, és ne tovább! Az öt ujj elmondása szerint az elszakított nemzetrészeket szimbolizálja. Az újkori európai történelem egyik nagy szégyenére emlékeztet ez az alkotás. De a téma tovább fejlődik Lebónál, jelenleg a mosonszolnoki kitelepítettek emlékére készít köztéri alkotást.
Nem lehet, hogy ne tegyek említést a Mosonmagyaróváron álló István szoborról. A Millennium évében számtalan Szent István alkotás készült, ezek közül a legsikerültebb az övé. Ereje teljében lévő férfit ábrázol, aki birtokában van mindazon képességeknek, amelyek alkalmassá teszik egy ifjú nemzet, egy születő nemzet vezetésére. Ez a szobor rányomja bélyegét a városra.
A szobrász köztéri alkotásai élik tovább a maguk életét, azokat nem lehet tárlatról-tárlatra hurcolni őket. De Lebó ugyanúgy mestere a kisplasztikáknak, az érméknek, mint a monumentális szobroknak. Ha az előbb Szent Istvánt említettem, hadd szóljak Géza fejedelem halálának 1000. évfordulójára készített gyönyörűsége érméről, de említhetném a Magyar Nemzeti Bank felkérése készített emlékpénzeket is.
A mosonszolnoki munkát már említettem, emellett jelenleg a Mátyás templom János Pál harangján dolgozik, s Bukarestnek készít egy magyar hősi emlékművet.
Lebó Ferenc hívő ember. Erről így vall: ,,Azt gondolom, hogy mint teremtett lények, valahol az isteni alkotás folytatói vagyunk. Ez nagyon nagyképűen hangzik, de vallom, hogy életünkkel ezt kell folytatnunk. S ezt vidáman, derűvel kell tennünk. S ameddig erőnkből telik."
Varga Györgyöt az elején említetteken kívül a mélyben más is köti Lebóhoz, az elmúlt évtizedben megjelenik vásznain a szenvedés, s jelen van egyféle mélyben megbúvó történelemkeresés. Ennek talán oka a magyaróvári tragédia, az embertelen 1956-os mészárlás, és annak átéléskényszere. Mint ahogyan Lebó is vallja azt, hogy elődeink emlékeit fel kell élni, folytatói vagyunk az ő életünknek, Varga is tudja, apáink elvakart múltjával nehéz élni.
Varga 1968 óta fest, mellette figyelemreméltó kisplasztikákat is alkotott. Magyaróváron a városi könyvtár előtt köztéri alkotása is látható. Ő magát a Szigetköz festőjének vallja, de olajképein és akvarelljein inkább látjuk a megsebzett tájat, mint az emberrel harmóniában élőt. Az elhagyatottságot érzem ezeken a műveken, amely egyszerre emberi és nem emberi. Valahogyan összevillan az ember szomorúsága a tájéval.
Talán nem tévedek akkor, ha azt mondom, Varga György perspektívája is akkor lett tágabb, amikor kinyílt előtte a határ, barátokra tett szert, részt vett művésztáborokban, megöregedett, s nem csak a holnap horizontját, de a múltét is kémlelni kezdte. Modern vásznain mintha egy Árpád kori templom agyonkarcolt, apró jelekkel televésett fala jelenne meg, fölmutatva egy négyzetméteren a szenvedéstörténetet, amelyre a háttérben Korpusz vetül, a kereszt szimbóluma hatja át. A megváltásra váró ember alázata is ott lüktet e képekben, s a Bárány vére folyja be őket.
A művészet tesz emberré bennünket, hogy ne ragadjunk a sárba. Ez vígasztal és menedék is egyben ebben az üres kondérú világban.
A posztmodern azt mondja, hogy valami után vagyunk, a világ szövete szétesett, a Himnuszból kihullottak a szavak. Lebó Ferenc és Varga György szobrai, vásznai, plasztikája nem ezt sugallják. Azt, hogy folytatói vagyunk a történetnek, ezer gyökérrel kapaszkodunk a múltba, de a jövőt kémleljük. Aminek semmi értelme az átélt múlt nélkül. S hogy meg kell szenvedni minden lépésért, s hogy látni kell, ha néha ebbe belefájdul a szem is.
Böröndi Lajos
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: mosonmagyaróvárt, lelkigyakorlaton, elhagyatottságot, művésztáborokban, kisplasztikáknak, kisplasztikákat, szentháromságot, figyelemreméltó, átéléskényszere, kitelepítettek, középpontjában, nemzetrészeket, foglalkoztatja, négyzetméteren, legsikerültebb, jelképteremtés, figyelmeztetni, kitelepítették, őskeresztények, perspektívája, mosonszolnoki, szobrászatban, képességeknek, emlékpénzeket, átlényegített, mindennapjait, megszólítanak, szimbolizálja, évfordulójára, gyönyörűsége, festészetben, agyonkarcolt, említetteken, magyaróváron, kapaszkodunk, monumentális, este elmondandó, posztmodern világot, mondat motoszkál, posztmodern számomra, közös bennük, emberibb világba, felvidéki Udvardot, fogadott várost, történelem foglalkoztatja, megjelenés előtt, magyar középkor, kornak olyasféle, magaménak érzek, embereket arra, dolgok után, dolgaimban jelképeket, Kiállítás Révkomáromban, Lebó Ferenc, Varga György, Varga Mosonmagyaróvárról, Szent Istváné, Szent Lászlóé, Lebó Ferencet, Szent István, Szent Istvánt, Magyar Nemzeti Bank, János Pál, Varga Györgyöt, Böröndi Lajos,
|
|
Offline
